Interjú Korn Anitával
Mi ösztönzött arra, hogy a fenntartható divat mellett tedd le a voksodat és elindítsd a csatornádat?
A divat, pontosabban a mondanivalóval bíró, szép ruhák szeretete mellett az élet és a bolygó szeretete. Szándékosan nem szeretném egyszerűen a „divat” szót használni, mert az túl gyors és pillanatnyi. A tartalmas darabok viszont örök életűek, így van idő történeteket, ruhastorykat gyűjteni bennük. Egy ruha lehet egy beszélgetés, egy megismerkedés, egy történetmesélés kiindulópontja, de sokat elárulhat rólunk szavak nélkül is. Szóval a ruha sokkal több egy textildarabnál, és ma, amikor a klímakatasztrófa kellős közepén vagyunk, fontos, hogy más szempontból is vizsgáljuk a jelentőségét. Mégpedig az ökológiai lábnyomunk szempontjából. Sokat tanultam és olvastam erről, amikor 2017-ben a MOME design- és művészetmenedzsment szakán fenntartható divat témában megírtam a másoddiplomám. Ez volt a gyújtópont, a rádöbbenés arra, mekkora bajt tudunk okozni a ruháinkkal is a földnek. Számomra félelmetes volt elolvasni azt a mondatot, hogy a divatipar a világ második legszennyezőbb iparága. Hogy lehet, hogy erről nem tud mindenki? Szóval egyszerűen szerettem volna, ha erről többen tudnak, illetve megtalálni az öltözködésnek azt a fenntartható módját, amivel minél kevésbé ártok, ugyanakkor azért nem veszítem el azt a játékosságot, szenvedélyt, ami hozzátartozik a gardróbomhoz. És persze be akartam bizonyítani, hogy nem csak földszínű zsákruhákban lehet zölden öltözködni.
Televíziós főszerkesztőként talán adta is magát a dolog, hogy épp a vlogok fénykorában indítsd be a YouTube-on a Ruhastory nevű csatornádat. Meghozta számodra a hozzá fűzött reményeket?
A mai napig a televíziós főszerkesztés a főállásom, a Ruhastory YouTube-csatorna és a hozzá tartozó Instagram-oldal egyfajta hobbi. Szerettem volna visszaadni vele abból a tudásból, amit a MOME-n és persze a tévés munkáim során szereztem. Amikor két éve elindítottam a Ruhastoryt, nem számítottam nagy nézettségekre. Sőt, örültem, hogy hosszú évek kereskedelmi televíziózása után ebben a projektben nem is kell foglalkoznom nézettségi görbékkel és számokkal, és persze, hogy egyedül én döntöm el, kivel beszélgetek és kinek a történeteit osztom meg másokkal a csatornán. Ezt az alkotói és információs szabadságot kerestem, amihez aztán egy biztos nézői bázis is csatlakozott, akiket tényleg érdekel a fenntarthatóság a divatban is. A legnagyobb siker számomra az, amikor valaki megosztja velem a történetét, és azt, hogy zöldebb útra inspiráltam. De persze az is jólesik, amikor a nézők úgy várják péntekenként az új részeket, mint anno a Dallast. Ez szuperkedves. Szóval igen, abszolút beváltotta a hozzá fűzött reményeket, sőt, sokkal többet is annál. Szórakoztató formában több ezer emberhez eljuthat egy fontos ügy. És ennek örülök.
Mi jellemzi a te vásárlási és öltözködési szokásaidat?
Fast fashion helyett évek óta magyar tervezőknél és second hand vásárolok. A kedvencem, amikor hazai designer darabokra tudok lecsapni egy gardróbvásáron, vagy épp online. Tudatosabban és ritkábban veszek ruhát, mint korábban. A minőség és az időtállóság alapvetés. Végiggondolom, hogy akár 5-10 év múlva is felvenném-e az adott darabot. Ha pedig nagyon elkap a harci láz, akkor beszabadulok egy olyan second hand üzletbe, ahol válogatott, minőségi, vasalt, fogasokon lógó ruhák vannak. Itt megkapom azt a vásárlási élményt, ami miatt egyáltalán nem hiányzik a fast fashion. És persze akkor a magyar tervezőkről még nem is beszéltem. Náluk mindig élmény ruhát beszerezni. És egyébként a designer darabok és a használt/vintage ruha kombinációjával nagyjából ugyanott vagyok anyagilag, mintha a fast fashion boltokban vásárolnék ész nélkül.
Az ENSZ kiadta a vörös jelzést a klímakatasztrófa miatt, ahogy az sem titok, hogy a fast fashion a második leginkább környezetszennyező ágazat. Mit gondolsz, hogyan lehetne edukálni az embereket, hogy a hazai tervezők felé orientálódjanak?
Senki nem néz furcsán arra, aki hétvégente a piacra megy vásárolni, vagy helyi biogazdaságokból szerzi be az élelmiszert, esetleg a saját kertjében vagy közösségi kertben neveli a paradicsomot. Értjük, hogy ami helyi, ami szezonális, ami lehetőség szerint bio, az az egészségünknek is jobb. Nem beszélve a magyar termelőkről, akik így el tudják tartani a családjukat, és nem beszélve a bolygónkról, amit nem terhelünk a szállítással járó károsanyag kibocsátással. A hazai tervezőkre is hasonlóan kellene gondolnunk. Ha valami itthon készül, akkor sokkal átláthatóbb is. Tudhatjuk, milyen körülmények közt dolgozik a varrónő (a showroomok-ban sokszor látjuk is), tudjuk, hogy nem gyerekmunkával és éhbérért készülnek a darabok. Kevesebb, egyedibb és minőségibb ruhák készülnek itthon, amelyeket jó eséllyel évekig viselünk majd, és nem a szeméttelepen végzik két mosás után. De napestig tudnám sorolni a hazai tervezők mellett szóló érveket, a környezetünk szempontjából mégis az a legfontosabb, hogy jóval kisebb az ökológiai lábnyoma ezeknek a daraboknak.
Vannak olyan hazai márkák, akikkel jobban tudsz azonosulni?
Egy márka emberi oldala is fontos számomra. A gondolatiságuk, történetük a ruháikra is rányomja a bélyegét. Cakó Kinga darabjaiban pl. ott van az a kedvesség és nőiesség, ami benne is ott van. Kingát a Ruhastory révén ismertem meg, és azóta is jóban vagyunk, a közös jótékonysági projektünk jelenleg is zajlik. Az idei Balaton kollekciója pedig abszolút szíven talált, hisz balatoni lány vagyok. Tomcsányi Dóri kollekciói is tele vannak történetekkel, amelyek mindig felidéznek bennem valami szépet a gyerekkoromból. De a DAIGE és a Printa is a kedvenceim között szerepel. És egyre több olyan magyar tervező van, aki a régi darabok újragondolásában hisz, így alkot valami nagyon egyedit és értékeset. Pl. a Je Suis Belle vagy a Secondland. Szerintem ez a jövő. A körforgás. Annyi legyártott ruhadarab van már a világon, hogy muszáj a régieket használni és újragondolni. Esztétikus, mai és a jövőt is kiszolgáló formában. Úgy, hogy a divat játékossága és öröme ne vesszen el. Mert lehet színesen és divatosan is vigyázni a bolygónkra.
A divat, pontosabban a mondanivalóval bíró, szép ruhák szeretete mellett az élet és a bolygó szeretete. Szándékosan nem szeretném egyszerűen a „divat” szót használni, mert az túl gyors és pillanatnyi. A tartalmas darabok viszont örök életűek, így van idő történeteket, ruhastorykat gyűjteni bennük. Egy ruha lehet egy beszélgetés, egy megismerkedés, egy történetmesélés kiindulópontja, de sokat elárulhat rólunk szavak nélkül is. Szóval a ruha sokkal több egy textildarabnál, és ma, amikor a klímakatasztrófa kellős közepén vagyunk, fontos, hogy más szempontból is vizsgáljuk a jelentőségét. Mégpedig az ökológiai lábnyomunk szempontjából. Sokat tanultam és olvastam erről, amikor 2017-ben a MOME design- és művészetmenedzsment szakán fenntartható divat témában megírtam a másoddiplomám. Ez volt a gyújtópont, a rádöbbenés arra, mekkora bajt tudunk okozni a ruháinkkal is a földnek. Számomra félelmetes volt elolvasni azt a mondatot, hogy a divatipar a világ második legszennyezőbb iparága. Hogy lehet, hogy erről nem tud mindenki? Szóval egyszerűen szerettem volna, ha erről többen tudnak, illetve megtalálni az öltözködésnek azt a fenntartható módját, amivel minél kevésbé ártok, ugyanakkor azért nem veszítem el azt a játékosságot, szenvedélyt, ami hozzátartozik a gardróbomhoz. És persze be akartam bizonyítani, hogy nem csak földszínű zsákruhákban lehet zölden öltözködni.
Interjú Molnár Ninivel
Televíziós főszerkesztőként talán adta is magát a dolog, hogy épp a vlogok fénykorában indítsd be a YouTube-on a Ruhastory nevű csatornádat. Meghozta számodra a hozzá fűzött reményeket?
A mai napig a televíziós főszerkesztés a főállásom, a Ruhastory YouTube-csatorna és a hozzá tartozó Instagram-oldal egyfajta hobbi. Szerettem volna visszaadni vele abból a tudásból, amit a MOME-n és persze a tévés munkáim során szereztem. Amikor két éve elindítottam a Ruhastoryt, nem számítottam nagy nézettségekre. Sőt, örültem, hogy hosszú évek kereskedelmi televíziózása után ebben a projektben nem is kell foglalkoznom nézettségi görbékkel és számokkal, és persze, hogy egyedül én döntöm el, kivel beszélgetek és kinek a történeteit osztom meg másokkal a csatornán. Ezt az alkotói és információs szabadságot kerestem, amihez aztán egy biztos nézői bázis is csatlakozott, akiket tényleg érdekel a fenntarthatóság a divatban is. A legnagyobb siker számomra az, amikor valaki megosztja velem a történetét, és azt, hogy zöldebb útra inspiráltam. De persze az is jólesik, amikor a nézők úgy várják péntekenként az új részeket, mint anno a Dallast. Ez szuperkedves. Szóval igen, abszolút beváltotta a hozzá fűzött reményeket, sőt, sokkal többet is annál. Szórakoztató formában több ezer emberhez eljuthat egy fontos ügy. És ennek örülök.
Mi jellemzi a te vásárlási és öltözködési szokásaidat?
Fast fashion helyett évek óta magyar tervezőknél és second hand vásárolok. A kedvencem, amikor hazai designer darabokra tudok lecsapni egy gardróbvásáron, vagy épp online. Tudatosabban és ritkábban veszek ruhát, mint korábban. A minőség és az időtállóság alapvetés. Végiggondolom, hogy akár 5-10 év múlva is felvenném-e az adott darabot. Ha pedig nagyon elkap a harci láz, akkor beszabadulok egy olyan second hand üzletbe, ahol válogatott, minőségi, vasalt, fogasokon lógó ruhák vannak. Itt megkapom azt a vásárlási élményt, ami miatt egyáltalán nem hiányzik a fast fashion. És persze akkor a magyar tervezőkről még nem is beszéltem. Náluk mindig élmény ruhát beszerezni. És egyébként a designer darabok és a használt/vintage ruha kombinációjával nagyjából ugyanott vagyok anyagilag, mintha a fast fashion boltokban vásárolnék ész nélkül.
Az ENSZ kiadta a vörös jelzést a klímakatasztrófa miatt, ahogy az sem titok, hogy a fast fashion a második leginkább környezetszennyező ágazat. Mit gondolsz, hogyan lehetne edukálni az embereket, hogy a hazai tervezők felé orientálódjanak?
Senki nem néz furcsán arra, aki hétvégente a piacra megy vásárolni, vagy helyi biogazdaságokból szerzi be az élelmiszert, esetleg a saját kertjében vagy közösségi kertben neveli a paradicsomot. Értjük, hogy ami helyi, ami szezonális, ami lehetőség szerint bio, az az egészségünknek is jobb. Nem beszélve a magyar termelőkről, akik így el tudják tartani a családjukat, és nem beszélve a bolygónkról, amit nem terhelünk a szállítással járó károsanyag kibocsátással. A hazai tervezőkre is hasonlóan kellene gondolnunk. Ha valami itthon készül, akkor sokkal átláthatóbb is. Tudhatjuk, milyen körülmények közt dolgozik a varrónő (a showroomok-ban sokszor látjuk is), tudjuk, hogy nem gyerekmunkával és éhbérért készülnek a darabok. Kevesebb, egyedibb és minőségibb ruhák készülnek itthon, amelyeket jó eséllyel évekig viselünk majd, és nem a szeméttelepen végzik két mosás után. De napestig tudnám sorolni a hazai tervezők mellett szóló érveket, a környezetünk szempontjából mégis az a legfontosabb, hogy jóval kisebb az ökológiai lábnyoma ezeknek a daraboknak.
Interjú Feller Adrienne-nel
Vannak olyan hazai márkák, akikkel jobban tudsz azonosulni?
Egy márka emberi oldala is fontos számomra. A gondolatiságuk, történetük a ruháikra is rányomja a bélyegét. Cakó Kinga darabjaiban pl. ott van az a kedvesség és nőiesség, ami benne is ott van. Kingát a Ruhastory révén ismertem meg, és azóta is jóban vagyunk, a közös jótékonysági projektünk jelenleg is zajlik. Az idei Balaton kollekciója pedig abszolút szíven talált, hisz balatoni lány vagyok. Tomcsányi Dóri kollekciói is tele vannak történetekkel, amelyek mindig felidéznek bennem valami szépet a gyerekkoromból. De a DAIGE és a Printa is a kedvenceim között szerepel. És egyre több olyan magyar tervező van, aki a régi darabok újragondolásában hisz, így alkot valami nagyon egyedit és értékeset. Pl. a Je Suis Belle vagy a Secondland. Szerintem ez a jövő. A körforgás. Annyi legyártott ruhadarab van már a világon, hogy muszáj a régieket használni és újragondolni. Esztétikus, mai és a jövőt is kiszolgáló formában. Úgy, hogy a divat játékossága és öröme ne vesszen el. Mert lehet színesen és divatosan is vigyázni a bolygónkra.
