Mental Load: nem csak a nők feladata a kapcsolatépítés

Mindenre képes, mindent tud: a modern nőkkel szemben támasztott elvárások

Pár évtizeddel ezelőtt a nők szerepe szigorúan meg volt határozva: aggódó anyuka, feleség és háziasszony. Időközben ez megváltozott. A nők ugyanúgy építik a karrierüket, mint a férfiak, pénzügyileg sokkal függetlenebbek, mint régen, egyenrangú felek egy párkapcsolatban, vagy épp önbizalommal teli szinglik. Azonban az új és emancipált szerepkörök ellenére nem tűntek el a nőkkel szemben támasztott hagyományos elvárások. Ettől csak még nagyobb a nyomás, állapítja meg „Die Erschöpfung der Frauen: Wider die weibliche Verfügbarkeit“ (Droemer Knaur) című könyvében a szociológus, Franziska Schutzbach. „A fiatal nő mindent tud, de tudnia is kell mindent” – mondja.

Ennek következménye: a nők úgy érzik, hogy „mindig elérhetőnek kell lenniük mások szükségletei számára, az érzelmek, a házimunka, az ápolás és a kapcsolatok miatt, továbbá a harmónia, a kényelem és a boldogság elérése érdekében; azért, hogy mások ki tudják pihenni a kegyetlen világ történéseit” – írja Franziska Schutzbach. „Másoknak – a családnak, a férfiaknak, a nyilvánosságnak, a munkahelynek – „tartoznak” a figyelmükkel, a szeretetükkel, az odafigyelésükkel, a szépségükkel, az idejükkel.”

Teljesen nyilvánvaló, hogy ez lehetetlen: a lelkiismeret-furdalás a nők állandó kísérője. Az erfurti és az SRH főiskola kutatása szerint a nőknek sokkal gyakrabban van lelkiismeret-furdalásuk a gyerekeikhez és más családtagokhoz fűződő kapcsolatuk miatt, vagy ha mások jóllétéről van szó. Ezzel ellentétben a férfiakat főleg a saját maguk által elkövetett hibák vagy különböző munkahelyi problémák nyomasztják.

Láthatatlan kapcsolatépítés: hol maradok én?

A „Mental Load” kifejezés már egy ideje egyértelműen a láthatatlan és teljesen természetesnek tartott kapcsolatépítés fogalma. A hétköznapi teendők szervezése és a személyes kapcsolatokkal való foglalkozás rendkívül nyomasztó tud lenni. A legtöbb esetben olyan nőkre igaz ez, akik törik a fejüket az anyós születésnapi ajándéka miatt, megtervezik a heti bevásárlást, utánajárnak a közös nyaralás lehetséges szállásainak, és még arra is figyelnek, hogy a meetingen legyenek snackek és italok az asztalon. Az anyukák eljátsszák a fogtündért, a húsvéti nyuszit, a Jézuska szerepét, elmennek a szülői értekezletekre, tortát készítenek az óvodai ünnepségre, és orvosi időpontokat egyeztetnek.

Saját magukra és a saját szükségleteikre alig marad idő: a TQS közvéleménykutató cég reprezentatív kutatása során kiderült, hogy a nők egyharmadánál kb. fél és egy óra közé tehető az az idő, amit magukra tudnak szánni naponta. Ezzel szemben a férfiak 55 százalékának több mint egy óra én-ideje van. A nők 54 százaléka a személyes „Mental Load” idejét nagyon magasan, illetve magasan pozícionálta, a férfiak esetében ez az érték mindössze 31 százalék.

A nők elérhetősége mindenkinek hasznos – csak saját maguk számára nem

A láthatatlan és jutalmazás nélküli kapcsolatépítés elkerülhetetlen következménye a kiégés. „A kimerültség azonban, amit sokan éreznek, nem az egyén tehetetlensége” – tisztázza Schutzbach. A hiba inkább a rendszerben van: a társadalom ugyanis hasznot húz abból, hogy a nők gazdaságilag és érzelmileg is állandóan elérhetők. Ez Schutzbach könyvének a fő mondanivalója.

Egy társadalom ugyanis csak akkor tud működni, ha valaki gyerekeket szül, felneveli őket és gondoskodik is róluk. Ezek mind olyan tevékenységek, amelyeket a természetesen fizetség nélkül végeznek el – és mindez elsősorban a nők feladata. Az osztrákoknál az ilyen care-munka nagyrészét, hozzávetőleg 60 százalékát ők végzik, ami azt jelenti, hogy hozzávetőleg 108 milliárd eurót érő munkát teljesítenek fizetés nélkül. Ennek a következményeit – részmunkaidő, alacsonyabb fizetés, rosszabb karrierlehetőségek és öregségi szegénység – azonban teljesen egyedül kell elviselniük.

A társadalomnak kell megváltoznia, nem a nőknek

Egy pár munka-magánélet-egyensúly tipp persze nem fogja megoldani a problémát. „Nem létezik egy 12 lépcsős program vagy új diéta a kizsákmányoló társadalom ellen, ami a nők kimerültségének hátterében áll” – így Schutzbach. Első lépés a felismerés, azaz a tény, hogy ki tudjanak szabadulni ebből a csapdából. Nem a nőknek kell megváltozniuk, hanem a politikai, gazdagsági és kulturális rendszernek – azaz mindenkinek, a férfiaknak is.

A követelések már ismertek, és persze nem csak a nemzetközi nőnap idején érdemes ezeken elgondolkozni. Távolodjunk el a teljes munkaidőtől az olyan munkamodellek felé, amelyek minden ember számára több időt biztosítanak az ún. care-munkákra. Legyen szó az eddig nem fizetett 'gondozási munka' felértékeléséről és a gyermekgondozási idő igazságosabb elosztásról is.

Franziska Schutzbach szociológus szerint nagyon fontos a globális és szolidáris gondolkodás. Ugyanis az, aki megengedheti magának, gyakran alkalmaz kevésbé kiváltságos nőket a care-munka elvégzésére – ők zömében alulfizetettek, és gyakran rossz munkakörülmények között dolgoznak. A kizsákmányolás problémáját így csak továbbadjuk a társadalom gyengébb tagjainak.

Tehát mindenkin múlik, nem csak a nőkön, hogy a jelenlegi állapotok megváltozzanak. A változás kifizetődő lehet: egy igazságosabb társadalom, amiben minden egyes tag szükségleteit figyelembe veszik, mindenki számára pozitív.